Balkán 2012. A Sasok Földjén…
Eddigi útjaim során
sokat emlegettem, hogy a legkiválóbb motoros célpont egy magamfajtának a Balkán
lehet, ha kalandra vágyik az ember fia, irány Albánia!
Mindenképpen jó
kompromisszum bárki számára, aki netán vágyik egy kis offroad „kikapcsolódásra”,
tudja értékelni a természet közelségét és felül tud emelkedni a buta
rémhíreken, netán pont azért vágyik oda, hogy saját tapasztalataival átélhesse
vagy cáfolhassa azokat.
Az út trackje letölthető weboldalunkról: http://condoradventures.eu/ |
Ahhoz, hogy a Sasok Földjének vadregényes
tájain kalandozzunk, előbb oda kell jutni. Nem érdemes trailerezni, bár
találkoztam cseh bikerokkal akik idő szűkében inkább levitték a vasakat így
több napot motorozhattak. De az oda vezető út is tele van látnivalókkal, emiatt
mindenképp ajánlott lebiciklizni. Aki a gyors autópálya útvonalat választja,
nyilván azért teszi, mert kevés az ideje, vagy elég neki megismerni azt, amit
mutatni akarnak az országokból. De azért oda- és hazafelé „ér” sietni…
Az utazásra tehát időt kell szánni, két hét
optimális, nem követel sietős tempót, alkalom nyílik spontán ötletek
megvalósítására. Odafelé nem szívesen megyek Szerbián keresztül, bár
tartózkodom az előítéletektől, de sokszor éreztem, hogy nem szeretik a magyar
motorost, úgy általában. Most is inkább Boszniát választottam, ahol a rendőrök
gyakran mérnek kézi eszközeikkel, nekik néha szoktam integetni, többször
előfordult, hogy ha megláttak le is engedték a sebességmérőt, netán
visszaintettek. Talán a csoportosan utazó motorosok lehetnek inkább a „célpontjaik”,
ha egyedül halad az ember nem olyan érdekes, neki csak egy pénztárcája van… Én
általában egyedül utazom, az eddigi 66000 km alatt sosem büntettek meg
külföldön. Volt már, hogy magyarázkodni kellett, ilyen esetben van egy-két
körülmény, amit a javára fordíthat vitás helyzetekben az utazó. Ilyen például a
nyelvismeret vagy a készpénz hiányára való hivatkozás. Egy darab motorossal
biztosan nem olyan szívesen vitatkozik a szerv, mint öttel, ha már hasznot
remél a találkozástól. Nem mellesleg hiszem, hogy a fellépés sem mindegy. Baromarcút
és lúzert megvágják tuti, a többieknek van esélyük megúszni. A kellő tisztelet
megadásával, de határozottan kell érvelni. Ha hátra fekszünk megadó pózban,
mint a kiskutya akkor nincs menekvés. Inkább adjuk a hülyét, és próbáljunk
szimpatikusakká válni. Fakabátok persze mindenhol vannak, de a rendőr is ember,
nekem pedig talán kevés lenne a szerencsémre hivatkozni… Ha nincs menekvés,
legalább viseljük méltósággal a sorsunkatJ.
Tehát utazás Bosznián keresztül, a Bisztrica
völgyében, amely gyönyörű, még éjszaka is… Mivel csúszott az indulás, ezért sötétben
értem a Bosnyák-Montenegrói határhoz, Focába, amely az első napi etap végét
jelentette. Alap esetben az emberfia nem akar egy szép folyóvölgyben motorozni éjjel,
viszont ha már így alakult, fürkésztem az utat és a környezetet. Kicsit lassabb
tempóban, holdfényben nagyon érdekes élmény volt. Az aszfalt egyébként elég jó
minőségű ahhoz, hogy biztonságban érezhessük magunkat.
Az első szálláshely egy a Drina folyó partján
lévő kempingben volt, kis szerencsével hamar megtaláltam a helyet. Közvetlenül
a hideg és kristálytiszta víz partján bungalók és sátorhelyek várják az utazót,
viszont a különbség árban oly csekély, hogy a luxust választottam, ágyban
aludtam. Ha sátrazni szerettem volna, akkor motor-parkolási, sátorhely-díjat,
plusz a személyre eső összeget kellett volna fizetni (8 euro), az ágybérlet 10…
Amúgy NB1-es helyet találtam, ez már a fogadtatáskor kiderült, a tulaj évekig
élt az USA-ban, sokat tapasztalt, világlátott ember volt és nagyon barátságos.
Másnapra már a Durmitor legendás hegyei voltak
a következő cél, keresztül a Crna Gora völgyein, Pazar, gyakran barlangszerű
alagútjain Zabljak felé.
Trsában táboroztam le, ahol fizettem ugyan a fürdési
lehetőségért, de ez már vadkemping feeling volt. Főzés tábortűzön, aztán este a
faluszéli szálláshelyen ismerkedési est csehekkel, szlovákokkal. Fele
kerékpáros, fele motoros, tehát testvérek. Mivel ők is a túrájuk elején jártak,
mindenkinél volt otthonról hozott könnyfakasztó pálinka, amelynek lettek
következményei.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762474349360434337&page=1 |
Egész éjszaka ment az óbégatás, asztalon ugrálás, szerintem nem felejtik el könnyen a produkciómatJ. Másnap élőhalottként le kellett mondani a randevút a sziklákkal tarkított dombokkal és hegyoldalakkal. Tehát egy nap pocsékba ment. Harmadnapra életerő pontjaim összege még mindig közelített a nullához, azért egy gyenge 20-30 km belefért, lehetőség szerint kerülve az aszfaltot. Ilyen helyen elég kínlódás haladni, a fű magas, néhol alig látszanak ki a sziklányi kövek alóla, közben légyrajok döngenek az ember feje körül. De legalább kiizzadtam valamennyi rosszaságotJ. Ekkor már az idő is szorított, mert vissza kellett motorozni Focába a barátnőmért Gabiért. Trsában összecimboráltam egy montenegrói sráccal, Daniellel, aki adott egy jó tippet: ha már itt vagyok, ne hagyjam ki a vadvízi evezést a Tarán. Ez Európa egyik legszebb raftingra alkalmas hegyi folyója. A csúcs a 3 napos túra, de ezt nem vállalhattam, be kellett érni a rövidebbel, ami kb. 3 órás csorgást jelent. A hozzá adódó idő még egyszer ennyi, terepjáróval megközelíteni a starthelyet, fel- és leöltözni, welcome drink és egyebek miatt. Szóval miután Gabi megérkezett Focába a következő reggelen megkerestük a Bosnyák-Montenegrói határnál a bázist és nekivágtunk. Mindketten csináltunk már vadvízi túrát, ezért nem izgultam össze magam, és a vízállás is elég alacsony volt, semmi életveszély, sőt még a csónakunk is alig volt lyukas… egy montenegrói lány végig csak a szelepet tartotta az út során, kicsit irígy voltam, mert nekem bezzeg evezni kellett.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762490916576545137&page=1 |
De mindenképpen ajánlom, mint kikapcsolódást. Főleg annak, aki még nem volt ilyen hegyi folyón, háborgó vízfodrok között, életre szóló élmény! Fizetni sem kellett, csak Trsában, amikor újból elindultunk (most már ketten) a Durmitor irányába. Megálltunk és rendeztük a számlát Daniellel mivel családi vállalkozásuk működtette a rafting bázist is, (még ettünk is, ami benne volt a 25 eurós árban). Vagy legalábbis volt valami kapcsolat. Kicsit homályos a történet számomra, de mindenképpen kiemelném a bizalmat, ami felénk irányult. Tehát a helyszínen csak érezd jól magad, egyél-igyál fafej, majd ha újból errefelé jársz, fizetsz… Kb. kétórányi út Trsa a bázistól.
Újabb vadkempinges éjszaka következett, és
találkoztunk két cseh motorossal, akik mikrobuszban hozták el eddig a gépeiket,
egy BMW1150 GS-t és egy Transalpot. Szándékuk szerint innen kiindulva 10 napot
offroadoznak Albániában. Rövid gondolkodás után elhatároztam, hogy velük
tartok, ugyanis a tervezett útvonalukon volt egy 60 km-es szakasz, ami
állítólag 8 óra, utassal pedig lehetetlen. Vagyis nekem pont megfelel. Együtt
indultunk tehát a Durmitoron keresztül, a Tara kanyonon végighaladva a
Montenegrói-Albán határ felé. A Durmitor méltán híres motoros célpont, van
aszfalt, bármilyen motorral járható, csodálatos hegyek között kanyaroghat az
ember. A Tara-kanyontól, mint folyóvölgytől többet vártam, az út amerre vitt,
nem lehetett látni igazán a mélyben kanyargó folyót, híd semmi. A szokásos pisilős
fotóm is elmaradt.
Az Albán határtól déli irányban, az átkelőtől
2 km-re elfogyott az aszfalt, és következett a „lehetetlen” 60 km. Utassal
valóban nem ugyanaz az élmény, teljes koncentrációt igényel, de a cseheknek
egyszer sem kellett várniuk rám, tudtam tartani a tempót, az átlagsebesség 25-30
km/órára jött ki, ami azért lássuk be, elég messze van a lehetetlen
kategóriától. Ami miatt bátran nekivágtam az útszakasznak az az, hogy a helyiek
is ott járnak autóval, az egyik végén határátkelő van, a hegyek között az út
mentén pedig lakott települések. Ahol pedig ők közlekednek, egy endurónak nem
lehet probléma. Végig murvás az út, igaz nagyobb kövekkel, mint egy szokásos
kocsifelhajtó, amelyek könnyen kifordulhatnak a kerék alól. Sok éles forduló,
szakadékok korlát nélkül, tehenek az út mentén, ez már igazi Albániai élmény.
Apropó tehén. Az egyik még aszfaltos kanyarban, Montenegróban az éppen
másodikként haladó GS majdnem elütött egyet. Kevesebb, mint tíz cm-re állt meg
a jószágtól (én meg mögötte). A tehén össze is esett ijedtében (először azt
hittem, hogy az ütközéstől borult fel), talán be is piszkított, a cseh fiút Honzát
nem kérdeztemJ, de jól reagálta le a helyzetet. A tökkelütött gazdája meg csak ült vigyorogva
az út szélén, épp hívta a jámbor állatot. Azért szívesen lekevertem volna egyet
a parasztnak, de megúsztuk, így a felebaráti szeretet példamutató
zászlóvivőjeként otthagytam inkább a picsába.
A szakasz végén
megpihentünk, főztem egy kávét, hüledeztünk egy kicsit, milyen fasza helyen
vagyunk, majd elbúcsúztunk miután a doboztartó konzolom csavarrögzítését
kötegelővel és kötéllel pótoltam. Kicsit el is deformálódott a konzol, mert
kirázódott a rugós alátét nélküli rögzítés, így nem akartam tovább folytatni a
mókát, Honza és Peter az innen 20-km-re lévő Tethibe robogott tovább, hónuk
alatt „Albánia offroad útvonalai” című, cseh bibliájukkal. Én a műszaki galiba
miatt nem mertem bevállalni a további zötykölődést, azzal vigasztaltam magam,
hogy van miért visszajönni ide.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762498312209302497&page=1 Video link: https://www.facebook.com/photo.php?v=10150973984002353&set=vb.383110167352&type=2&theater |
A következő érdekes úti
célpont immár Albánia belsejében Koman volt, ahová azért érdemes elmenni, mert
egy felduzzasztott hegyi folyón (víztározón) komppal el lehet hajókázni
Fierzéig. Kb. 3 óra a meredek sziklafalak, gyönyörű hegyek között. Az oda vezető
út utolsó 20km-e aszfalt volt ugyan, de nagyon meggyötört állapotban, ide
megfelelő futómű nélkül utólag költséges szórakozás eljutni. Megérkezvén
szembesültünk a ténnyel, hogy a komp nem közlekedik, mivel elromlott… Beszédbe
elegyedtünk egy francia házaspárral, Monicával és Pierrel, akik már két napja
várták ott parkoló lakóautójukkal, hogy esetleg megjavítják a szerkezetet.
Visszafordulni nem szoktam, és végre találkoztam egy újabb nem hétköznapi kihívással. Az egyik ottani kis bár tulajdonosával, Marioval megegyeztem, hogy az ő édesapja ladikjával lecsorgunk Fierzéig. Persze nem ingyen, 70 eurót kért a maffiózó a szállításért. Ami nem kevés összeg, de a franciákat rábeszéltük, hogy tartsanak velünk, ha már kompozni nem tudnak, legalább sétahajózzanak egyet, és így beszálltak a költségbe. Amikor megérkezett a kis hajó, elgondolkoztam, hogyan is képzelik az XT bepakolását, de nem sok időm maradt mélázni, megfogtuk és kézzel beemeltük négyen.
Szinte meglepődni sem volt időm, Mario, aki jól beszélt angolul, mutatott egy fényképet, amelyen 5(!) motor volt a csónakban… Tehát minden ok volt, a következő 3 óra felejthetetlen élményt adott. Kompon hajózva teljesen más lett volna, sok utas között, magas fedélzeten. A komp díját nem tudom mennyibe került volna, de nem is érdekelt belegondolva a két utazás közötti különbségbe. A motor kiemelésekor adódott egy kisebb malőr, a palló kicsúszott, de szerencsére nem esett a vízbe a Bárány. Letört a rendszámtábla-tartóm, amit a porban fekve 40 fokos melegben visszacsavaroztam.
Fierzéből egész jó ötletnek tűnt átugrani
Koszovóba, ami közel van. Az ország déli részén Prizren volt az úti cél aznap
este, egy városszéli kempinget találtunk szálláshelynek. Egy patak partján
sátoroztunk, ami tele volt hulladékkal, a kempingben se víz, se wc, se semmi,
mindez 2 euróért. Angolul nem beszéltek, az egész hely úgy nézett ki, mintha
épp most kerítették volna be egy alkalmi ötlet alapján. Látszottak is nyomai az
építkezésnek, valami fesztivált akartak csinálni, emlegették, hogy több száz
törököt várnak, az időhatározók hiánya miatt homályban maradt, mikorra is.
Olyan gyerünk le a patak partjára beszívni meg bulizni feelingje volt az
egésznek, egy baráti társaság találhatta ki, hogy ez milyen jó lesz nekik.
Egyébként itt Prizrenben nagyon kellemes tapasztalatokat gyűjtöttünk. Hűtőmágnes-vadászat közben egy kávézó előtt parkoltam le, ahol beszédbe elegyedtem a felszolgálóval. Gondoltam, iszom is egy feketét. Különlegesen finom volt, ezért megkérdeztem, vásárolhatnék-e 10-20 dkg-ot belőle, amit magammal vihetek. A vége az lett a dolognak, hogy kaptam egy kiló őrölt kávét, poharakat teljesen ingyen, nem engedték, hogy fizessek érte. Igen nagyvonalúak és fölöttébb barátságosak voltak, jó szívvel emlékszem rájuk.
Prizrentől Macedónia felé haladva még megálltunk egy forgalmas település belvárosában, ahol elidőztünk egy órát, kisebb fritz- klub alakult ki az utcán körülöttünk. Mivel barátnőm Gabi német, az első érdeklődő sráccal angolról németre váltottak beszélgetés közben, ezt hallván pedig többen csatlakoztak a társalgáshoz.
Sok koszovói (és
albán) fiatal él Németországban, és sok az olyan, aki már ott is született, de
kiutasították, ezért haza kellett térnie. A kitoloncolás oka gyakran a
marihuána-kereskedelem, amely egy Albániából vagy Koszovóból származó,
Németországban élő vagánynak gondolom kézenfekvő megélhetési forrásként
kínálkozik. Addig, amíg le nem bukik. Mert nincs apelláta, akkor mehet haza, és
vissza soha többé. Albániában és Koszovóban a német nyelvvel jobban lehet
boldogulni, sok a kötödés a kivándorlók miatt.
Visszafordulni nem szoktam, és végre találkoztam egy újabb nem hétköznapi kihívással. Az egyik ottani kis bár tulajdonosával, Marioval megegyeztem, hogy az ő édesapja ladikjával lecsorgunk Fierzéig. Persze nem ingyen, 70 eurót kért a maffiózó a szállításért. Ami nem kevés összeg, de a franciákat rábeszéltük, hogy tartsanak velünk, ha már kompozni nem tudnak, legalább sétahajózzanak egyet, és így beszálltak a költségbe. Amikor megérkezett a kis hajó, elgondolkoztam, hogyan is képzelik az XT bepakolását, de nem sok időm maradt mélázni, megfogtuk és kézzel beemeltük négyen.
Szinte meglepődni sem volt időm, Mario, aki jól beszélt angolul, mutatott egy fényképet, amelyen 5(!) motor volt a csónakban… Tehát minden ok volt, a következő 3 óra felejthetetlen élményt adott. Kompon hajózva teljesen más lett volna, sok utas között, magas fedélzeten. A komp díját nem tudom mennyibe került volna, de nem is érdekelt belegondolva a két utazás közötti különbségbe. A motor kiemelésekor adódott egy kisebb malőr, a palló kicsúszott, de szerencsére nem esett a vízbe a Bárány. Letört a rendszámtábla-tartóm, amit a porban fekve 40 fokos melegben visszacsavaroztam.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762522941803050465&page=1 |
Egyébként itt Prizrenben nagyon kellemes tapasztalatokat gyűjtöttünk. Hűtőmágnes-vadászat közben egy kávézó előtt parkoltam le, ahol beszédbe elegyedtem a felszolgálóval. Gondoltam, iszom is egy feketét. Különlegesen finom volt, ezért megkérdeztem, vásárolhatnék-e 10-20 dkg-ot belőle, amit magammal vihetek. A vége az lett a dolognak, hogy kaptam egy kiló őrölt kávét, poharakat teljesen ingyen, nem engedték, hogy fizessek érte. Igen nagyvonalúak és fölöttébb barátságosak voltak, jó szívvel emlékszem rájuk.
Prizrentől Macedónia felé haladva még megálltunk egy forgalmas település belvárosában, ahol elidőztünk egy órát, kisebb fritz- klub alakult ki az utcán körülöttünk. Mivel barátnőm Gabi német, az első érdeklődő sráccal angolról németre váltottak beszélgetés közben, ezt hallván pedig többen csatlakoztak a társalgáshoz.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762512701464224673&page=1 |
Macedóniában csak egy rövid kitérő volt
tervben, a Mavrovó Nemzeti Parkot látogattuk meg. Sötétben érkeztünk, kempinget
kerestünk, ami mint kiderült nem létezik. Sebaj, a tó partján vertünk sátrat,
ahol nem voltunk egyedül. Másnap délelőtt kipattant a fejemből, hogy letaszítom
Stahl Jutkát a trónról és saját főzőshow-m által híres leszek. Az első epizód
el is készült, a nálunk lévő maradék anyagokból végül babos körtefőzeléket
sikerült rittyentenem.
A video alcíme: Mit együnk,
ha nincs mit ennünk? :). Meglepően finom volt, amikor elégedetten sziesztába
kezdtem a nemes étek elfogyasztása után, egy gazdátlan ló jött hívatlan
vendégként és elfogyasztotta a maradékot. Nagyon barátságos volt, nem rúgott,
nem harapott, úgy viselkedett, mint egy kutya.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762504665844540817&page=1 |
E kis macedóniai kitérő után már vágytam
vissza Albániába, kezdett hiányozni a kaland, és az út felénél sem jártunk még.
A Macedón-Albán határnál, az
Ohridi-tónál volt az út következő állomása, az Albán oldalon, ezúttal
Pogradecben, a macedóniain már jártam. Ez a tó olyasmi, mint a Balaton, körben
apartmanok és kempingek szegélyezik, szórakozóhelyekkel, csak kisebb
kiterjedésű a vízfelület, viszont nagyon mély (legmélyebb pontja 288 m). A Macedón oldal tele van történelmi és
kulturális nevezetességekkel, látványosságokkal. A tavon tilos halászni,
pecázni engedély nélkül, akár 5 év áristom is járhat a kihágásért. Van
lehetőség búvárkodni, de csak a helyi határőrség szervezésével, nehogy valaki
eltévedjen a mélybenJ. Az albániai a sekélyebb rész, pancsolós strandok, melegebb víz várja
a turistákat. Itt egy nagyon barátságos és olcsó kempinget találtunk, saját
pisztrángfarmmal (ami egyébként errefelé jellemző a vendéglátó-helyeken),
kérésre a vendég által halálra jelölt halacskát teszik az asztalra.
Innen keresztben áteszelve az országot a
tengerpart irányába gurultunk tovább. Vlorét, illetve a délre tartó tengerparti
útvonalat nem szabad kihagyni, a felhők vonala fölött való motorozás igazán
fantasztikus élmény. Nem mindig jön össze teljesen, és olyankor a felhőtlen a szórakozás valami mást jelent,
mint általábanJ.
A táj nélkülük is
lenyűgöző, és elég jó út vezet le délre, végig a tengerparton, egész Sarandáig,
ami olyan üdülőváros féle, mint amilyet megszokhattunk Horvátországban is. Csak
az árszínvonal lényegesen alacsonyabb. Félúton Sarande felé a tengerparton két
éve felfedeztem egy kis félszigetet, Porto Palermót, ahol egy váracska is áll.
Akkor átutazóban elhatároztam, hogy itt legközelebb megállok egy éjszakára,
tehát kerestünk egy nem annyira tehénszaros placcot a kis öböl mellett.
A vár maga nem olyan izgalmas, idén már valami belépti díjat is szedtek, egyébként jó kilátás van innen a tengerre. A várőr amikor megtudta, hogy magyar vagyok egyből letegezett, és Tenkes kapitányának titulált. Humoros csóka, én nem ellenkeztem. Délelőtt hullámokban tehéncsordák érkeznek önállóan, de érdekes módon csak hűsölni jönnek a vár körüli lakatlan épületekbe. Kérődznek kicsit, néha kíváncsian kerülgetnek, és egész nap elvannak magukban, persze miattuk olyan bonyolult a sátorhely választás is.
Ezt a várat amúgy a szép emlékű Ali Pasa építtette, egyébként elég sok hely viseli a nevét innen délre egész Butrintig, biztosan nem volt csóró, a helyiek meg büszkék rá. Hogy mi okból, azt még nem tudom. Este ismét villogtattam káprázatos főzőtudományomat a kamerának, de a sötétség beálltával egy időben igen erős szél érkezett, a tüzet is művészet volt életben tartani, egymás hangját sem hallottuk.
A küzdelem közben egyszer csak megjelent egy muki érdeklődve. Kiderült, ő Tony akinek szerencsétlen sorsa, hogy saját Elbasani székhelyű utazási irodájának gyűjtsön képanyagot Albánia látnivalóiról. Ezért chopperjával körbeutazza az országot és infók után kutat illetve fénygépészkedik. Nagyon jó fej volt, újdonsült sorsüldözött cimborám meghívott alkalmi hajlékába is, felajánlva fürdési és vízvételezési lehetőséget. A szárazföld hegyoldalában apartmanok sorakoznak, ő onnan szúrta ki, hogy valami eszement talán fel akarja gyújtani a szigetet, az is lehet, hogy látens tűzoltó, erről nem beszéltünk. Fürdés kimaradt, viszont egy jót beszélgettünk, összebarátkoztunk, és adott pár jó utazási tippet. A félszigetre másnap reggel egy cseh terepjárós csapat érkezett, vezetőjüktől kaptam még egy igazi offroad ötletet is, amikor a terveimet mutogattam a térképükön, mert nekem nem volt csak kinyomtatott papírfecnim. Végig bíztam a helyismeretemben, a GPS-emben, na és a találékonyságomban. Hiszen kalandozni jöttünk. Amúgy sem vagyok még elég öreg turistának, akit a pénzéért szeretnek a vendéglátók.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762515158269623025&page=1 |
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762508687506458017&page=1 |
A vár maga nem olyan izgalmas, idén már valami belépti díjat is szedtek, egyébként jó kilátás van innen a tengerre. A várőr amikor megtudta, hogy magyar vagyok egyből letegezett, és Tenkes kapitányának titulált. Humoros csóka, én nem ellenkeztem. Délelőtt hullámokban tehéncsordák érkeznek önállóan, de érdekes módon csak hűsölni jönnek a vár körüli lakatlan épületekbe. Kérődznek kicsit, néha kíváncsian kerülgetnek, és egész nap elvannak magukban, persze miattuk olyan bonyolult a sátorhely választás is.
Ezt a várat amúgy a szép emlékű Ali Pasa építtette, egyébként elég sok hely viseli a nevét innen délre egész Butrintig, biztosan nem volt csóró, a helyiek meg büszkék rá. Hogy mi okból, azt még nem tudom. Este ismét villogtattam káprázatos főzőtudományomat a kamerának, de a sötétség beálltával egy időben igen erős szél érkezett, a tüzet is művészet volt életben tartani, egymás hangját sem hallottuk.
A küzdelem közben egyszer csak megjelent egy muki érdeklődve. Kiderült, ő Tony akinek szerencsétlen sorsa, hogy saját Elbasani székhelyű utazási irodájának gyűjtsön képanyagot Albánia látnivalóiról. Ezért chopperjával körbeutazza az országot és infók után kutat illetve fénygépészkedik. Nagyon jó fej volt, újdonsült sorsüldözött cimborám meghívott alkalmi hajlékába is, felajánlva fürdési és vízvételezési lehetőséget. A szárazföld hegyoldalában apartmanok sorakoznak, ő onnan szúrta ki, hogy valami eszement talán fel akarja gyújtani a szigetet, az is lehet, hogy látens tűzoltó, erről nem beszéltünk. Fürdés kimaradt, viszont egy jót beszélgettünk, összebarátkoztunk, és adott pár jó utazási tippet. A félszigetre másnap reggel egy cseh terepjárós csapat érkezett, vezetőjüktől kaptam még egy igazi offroad ötletet is, amikor a terveimet mutogattam a térképükön, mert nekem nem volt csak kinyomtatott papírfecnim. Végig bíztam a helyismeretemben, a GPS-emben, na és a találékonyságomban. Hiszen kalandozni jöttünk. Amúgy sem vagyok még elég öreg turistának, akit a pénzéért szeretnek a vendéglátók.
Másnap reggel a félsziget
bárjában, ahol se wc, se víz csak pálinka, a tulaj meghívott egy felesre,
közben pedig szóba elegyedtem egy ránézésre hetven és a halál között járó
öreggel. Valójában csak 65 volt, kiszolgált katonatiszt és számolóművész. Fél
órán keresztül bravúrkodott nekem, azt hittem idióta, de ahogy figyelgettem rá
kellett jönnöm, hogy nem autista és nem zseni, hanem érdekes szisztémákat
alkalmazva, eszméletlen sebességgel számolt.
Ahogy mondta, így tanították az iskolában. Intelligens volt, ami első ránézésre nem szembetűnő módon. Mondjuk, sütheti is a tudományát nyugdíjas katonaként a tehénpásztori pozíciójában.
Ahogy mondta, így tanították az iskolában. Intelligens volt, ami első ránézésre nem szembetűnő módon. Mondjuk, sütheti is a tudományát nyugdíjas katonaként a tehénpásztori pozíciójában.
A kellemes időtöltés és bratyizás közben
kihasználtam az alkalmat, és készítettem pár reklámfotót a Motozin számára,
ahol írásaim nyomtatásban megjelennek. Hiánypótlásként íme a képek, valamiért
nem kerültek bele az újságba…
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762513950588296001&page=1 |
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762520733448564865&page=1 |
Ksamilban és a közeli kisebb városokban,
illetve Sarande külső részén (a települések szinte egybeérnek) szembetűnően sok
lerombolt épületet látni. Pár éve egy helyi fazonnal beszélgetés közben
rákérdezem, mikor is volt itt a földrengés? Nem értette először a kifejezést,
aztán rájött, és felhomályosított, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Elmondása
szerint az országban 3 féle rendőrség van. Az egyik a közlekedési, a másik a
kábszerellenes, a harmadik az építésügyi… Mivel különösen a déli részen nagyon
elszaporodtak az engedély nélküli építkezések, ezért nem cicóznak, a hatóság
buldózerrel lerombolja az ilyen házakat. Nem földig, csak épp lakhatatlanná
teszik. Hallottam érdekes történeteket…
Éreztem, hogy most fog következni a java, miután
nagyjából körbeutaztuk az országot, elindultam a kapott tippek alapján északra
a hegyek belsejébe. Gjirokasternél álltunk meg, ezt szintén nem érdemes
kihagyni, még egy váracska hegytetőn szép kis óratoronnyal, amitől különleges,
hogy tele van első világháborús lövegekkel, ágyúkkal, aknavetőkkel, van
fegyvermúzeuma is külön belépőért, és az udvaron pedig egy második világháborúban
lezuhant amcsi bombázó parkol.
Vagy nem tudom, hogy került oda, itthon már nem lenne egyben, mert fémből van. (Mondjuk őrzik is.) A legalább 50 éves Land Rovert is, amit szintén itt láttam, motor nélküli, fűvel benőtt kasznija úgy látszik az örökkévalóságnak készült.
Ezután egy hegyi fürdőt kerestünk, és egy
német terepjárós csapattól kértünk útbaigazítást az úton megállva. Mondták
jaja, előre az aszfalton aztán balra 20 km után, über fasza a hely. Figyeltem tehát
a km számlálóm és nagyjából 20 km múlva le is tértem. Murvára. Érdemesnek
tartom megjegyezni, hogy ha az ember egyszer murvás vagy földútra tér
Albániában az mindig csak rosszabb lesz. Pedig ezt tapasztaltam is már, de
rettenthetetlen bátorságom és önbizalmam most is letérített a helyes útrólJ. Mint később kiderült, ha tovább haladok
még pár ezer métert, ott is vagyok a célnál, végig aszfalton, kényelmesen.
Persze nem túl kalandosan. És úgy bárki képes. Tehát mivel vissza nem fordulok
(szinte) sohasem, elvetettem a kockát, abban bízva, hogy a következő
benzinkútig kitart az üzemanyag, bárhol is legyen az. Ha nem akkor a B tervet
léptetem életbe, vagy a C-t. B terv szerint kérek vagy lopok benzint, ha nem
adnak, C terv szerint kitalálok valami mást. És nekivágtam az ismeretlennek.
Vagy nem tudom, hogy került oda, itthon már nem lenne egyben, mert fémből van. (Mondjuk őrzik is.) A legalább 50 éves Land Rovert is, amit szintén itt láttam, motor nélküli, fűvel benőtt kasznija úgy látszik az örökkévalóságnak készült.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762505827367659553&page=1 |
Mivel a térképem (a
papírfecni) semmilyen utat nem jelölt, volt bennem némi kétely, de a GPS
magabiztosan vezetett Corovode felé. Annyit tudtam, hogy légvonalban közel van
a fürdőhöz. Aztán elég küzdelmes út várt rám, keményebbnek bizonyult, mint az
észak-albániai „lehetetlen” szakasz, ilyen úton talán a tehenek is kettesével,
egymáshoz támaszkodva járnak. Ráadásul fogalmam sem volt hol járok. A GPS-t
csak a track rögzítés miatt hagytam bekapcsolva, mivel a (még) murvás-köves,
néhol sziklás úton haladva 3 km-es célmeghatározás után 42 km-re váltott.
Valamiért az utolsó nyúlfarknyi szakaszt légvonalban tervezte azt istenadta
technika, pedig nem repülőgépes üzemmódban volt. Megnéztem egy-két javaslatát,
de a szakadékokon keresztül gyalog sem volt lehetséges átkelni. Vitatkozni
pedig elég nehéz egy masinával. Végül is
időm volt, reméltem a nafta kitart, egy kis erdei sátorozástól meg nem ijedek
meg, vizet találok, motorozni pedig lehet éhesen is. Vagy túlélő üzemmódra
váltok és az összefogdosott denevérek vérét iszom napokig. Szóval kezdett
izgalmassá válni az út, ahogy titokban reméltem is. Pár óra múlva találkoztunk
egy teherautóval és személyzetével, akik nagyjából elmagyarázták, hogy hol
vagyok, és forduljak vissza. Mutogattam, hogy ez nem lehetséges, meg én a
természet gyermekének születtem, és sok Tarzan könyvet olvastam gyerekkoromban,
valamint redszeresen a párnám alá tett Bear Grylls könyvekkel alszom, végül
lemondtak rólam és tovább haladtak. Én is, előre.
Nemsokára újból láttam embereket, egy 12 év körüli srác, aki gondolom épp a nagyszülőknél nyaralt, kisegítő tehénpásztori státuszát ideiglenesen feladva, gyenge angol tudásával megerősített abban a tudatban, hogy el vagyok tévedve. A kedvemet nem tudta ez sem elvenni, de tudtam, hogy itt már nincs választási lehetőségem sem visszafordulni, még ha akarnám is.
Tehát elememben éreztem magam. A kapott információk nem bizonyultak hasznosnak, lévén, hogy ellenkeztek az elképzelésemmel, miszerint csak előre haladok, így figyelmen kívül is hagytam őket. Az életösztönöm próbálkozott kicsit a felszínre törni kétségbeejtő gondolatok formájában, de ezeket meg hangos énekléssel nyomtam el út közben, mint egy jó úttörő. Az út murváról egyre inkább sziklás-kövesre, majd földes-sziklásra váltott.
Nemsokára újból láttam embereket, egy 12 év körüli srác, aki gondolom épp a nagyszülőknél nyaralt, kisegítő tehénpásztori státuszát ideiglenesen feladva, gyenge angol tudásával megerősített abban a tudatban, hogy el vagyok tévedve. A kedvemet nem tudta ez sem elvenni, de tudtam, hogy itt már nincs választási lehetőségem sem visszafordulni, még ha akarnám is.
Tehát elememben éreztem magam. A kapott információk nem bizonyultak hasznosnak, lévén, hogy ellenkeztek az elképzelésemmel, miszerint csak előre haladok, így figyelmen kívül is hagytam őket. Az életösztönöm próbálkozott kicsit a felszínre törni kétségbeejtő gondolatok formájában, de ezeket meg hangos énekléssel nyomtam el út közben, mint egy jó úttörő. Az út murváról egyre inkább sziklás-kövesre, majd földes-sziklásra váltott.
Visszasírtam a
kerék alól kipattanó alattomos köveket és kavicsokat, a mély esőáztatta
keréknyomokban nem tudtam utassal haladni. Tehát Gabi az ilyen részeknél
sétálni volt kénytelen, így is buktam párszor, volt, hogy az oldaldoboz
borított fel majdnem a túl közeli hegyoldal miatt.
De inkább a hegyoldalhoz próbáltam közelíteni, a szakadék nem lök fel, ha nekimegyek, de utáltam volna percekig zuhanni. Tehát kínkeservesen haladtunk, most már közel volt a napnyugta is. Az egyik hegytetőn két alakra figyeltem fel, akik láthatóan mindenképp szerettek volna elém vágni, függőlegesen ereszkedtek lefelé az út irányába. A következő kanyarban be is vártam őket, egy tehéncsorda közepén álltam meg, akik szétszaladtak, de volt olyan ostoba, amelyik rossz irányba, és így elszakadt a csordától. Hát ezért siettek a fiúk fentről. A tehenek nem voltak hozzászokva a motorhanghoz, ezért pánikba estek. Legalább tartottam egy kis pihenőt, amíg összeverődtek ismét, közben nagyon megtetszett az egyik fiatal srácnál lévő puska. Mivel nem értettük egymás nyelvét, váratlanul érte, amikor kivettem a kezéből a flintát, nem is volt alkalma ellenkezni, de elmutogattam, hogy visszaadom, csak szeretnék egy képet a fegyverrel a kezemben. Mosolyogtunk még egy keveset egymásra aztán spuri tovább.
Bekecmeregtünk a közeli faluba, ahol gyerekhad vett körül bennünket, amikor megálltunk útbaigazítást kérni. Tiszta fekete Afrika-feeling volt, a legkisebbet elszalajtották, hogy hozzon nekünk vizet, érdeklődtek kik-mik vagyunk, és éretlen, frissen csórelt gyümölcsökkel kínálgattak. Tudakolták, mit keresünk itt, ahol a madár sem jár, a tyúkok is csak azért maradnak, mert röpképtelenek. Nagyon kedvesek voltak, induláskor szaladtak utánunk egy darabig, integetve búcsúztak. Kezdtem érezni, hogy ideje lenne a pihenésnek, de az üzemanyag vészesen fogyott, ilyen útviszonyok között igencsak megnőtt az étvágya a Báránynak.
Végre elértem egy útelágazáshoz, aminek csak
addig örültem, amíg ki nem derült, hogy a GPS-em szerint ilyen nem létezik.
Választottam tehát találomra egy irányt, amely pár km megtétele után
zsákutcának bizonyult. Az útelágazás csak látszólag volt az, az útépítő
munkagépek és teherautók taposta ösvényre tévedtem. De a zsákutcában legalább
ismét voltak emberek. Kérdeztem, merre van a helyes út, magyarázták is, de
albánul nem értettem őket. Aztán szóltak, hogy ha várok egy kicsit, akkor
végeznek a melóval és mutatják az utat. Nem nagyon tetszett az ötlet, de a nap
már lemenőben volt, fél óra múlva sötét is lett, mire elindultunk. Ők elöl
terepjáróval, én mögöttük a porban. Felajánlották, hogy menjek elöl, és nem
kell nyelnem a port, de inkább haladtam mögöttük kicsit lemaradva, mert az út
elég tréfás volt világosban is, nemhogy éjszaka. Kb. még egy órát kanyarogtunk
a sötétben, amikor is kiértünk az aszfaltra, onnan a közeli városba Permetbe vezettek
bennünket, ahol a szállásuk is volt egy motelban. Az olasz-spanyol EB focidöntő
első félidejének végére oda is értünk. Különösen jól esett aznap a meleg étel,
a söröcske és a zuhanyzás. Ja és nyertek a spanyolok… J 120 km-t sikerült tekeregni a hegyekben
elveszve a Bárány több mint 6 litert zabált. Elégedett voltam.
De inkább a hegyoldalhoz próbáltam közelíteni, a szakadék nem lök fel, ha nekimegyek, de utáltam volna percekig zuhanni. Tehát kínkeservesen haladtunk, most már közel volt a napnyugta is. Az egyik hegytetőn két alakra figyeltem fel, akik láthatóan mindenképp szerettek volna elém vágni, függőlegesen ereszkedtek lefelé az út irányába. A következő kanyarban be is vártam őket, egy tehéncsorda közepén álltam meg, akik szétszaladtak, de volt olyan ostoba, amelyik rossz irányba, és így elszakadt a csordától. Hát ezért siettek a fiúk fentről. A tehenek nem voltak hozzászokva a motorhanghoz, ezért pánikba estek. Legalább tartottam egy kis pihenőt, amíg összeverődtek ismét, közben nagyon megtetszett az egyik fiatal srácnál lévő puska. Mivel nem értettük egymás nyelvét, váratlanul érte, amikor kivettem a kezéből a flintát, nem is volt alkalma ellenkezni, de elmutogattam, hogy visszaadom, csak szeretnék egy képet a fegyverrel a kezemben. Mosolyogtunk még egy keveset egymásra aztán spuri tovább.
Bekecmeregtünk a közeli faluba, ahol gyerekhad vett körül bennünket, amikor megálltunk útbaigazítást kérni. Tiszta fekete Afrika-feeling volt, a legkisebbet elszalajtották, hogy hozzon nekünk vizet, érdeklődtek kik-mik vagyunk, és éretlen, frissen csórelt gyümölcsökkel kínálgattak. Tudakolták, mit keresünk itt, ahol a madár sem jár, a tyúkok is csak azért maradnak, mert röpképtelenek. Nagyon kedvesek voltak, induláskor szaladtak utánunk egy darabig, integetve búcsúztak. Kezdtem érezni, hogy ideje lenne a pihenésnek, de az üzemanyag vészesen fogyott, ilyen útviszonyok között igencsak megnőtt az étvágya a Báránynak.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762518926294901425&page=1 |
A következő nap megkerestük hát a most már
közeli fürdőhelyet Petran mellett. Odagurultunk szépen aszfalton, cirka 5 km-t,
de semmiért nem cseréltem volna el az előző napot. A fürdő albánul banja, felejthetetlen élmény, ahogy az ember egy
hegyi folyó medrében, a helyiek által kövekkel kialakított medencében üldögél a
hegy oldalából feltörő meleg vizes medencében, a lenyűgözően szép táj közepén.
Megdolgoztam érte, ezért különösen jól esett a kényeztető luxus. Hallottam már,
hogy az unalom elűzésére hasznos módszer, ha az ember leveti a ruháit és őrzi.
Valami hasonlót csináltunkJ.
Egész délután henyéltünk és bohóckodtunk a helyi fiatalokkal, közben a napszemüvegemet is elveszítettem a víz alatti fotózkodás során.
Azután feltöltődve energiával nekivágtunk a
következő szakasznak. Innen északra légvonalban 40 km Corovode, de ezúttal
inkább a kerülő utat választottam Fier és Berat érintésével, a Tony által
javasolt, barátja által üzemeltetett kempingbe. Skrapar a vidék neve, a célunk
Corovode városa volt. Tony elmondása szerint a kemping 15 méterre van egy 150
mély kanyontól. Igazat mondott. Bár sötétedés után értünk Corovode-ba és a
helyi rendőröknek fogalma sem volt, hol a kemping, egy srác alkalmi vezetőként
odakalauzolt a városon kívüli szálláshelyre. Itt 4 albán fickóra találtunk,
akik kicsit meglepődtek az érkezésünkön. Sehol egy vendég, elhagyatott helynek
nézett ki, pedig csodálatosan szép volt a környék. A négy férfi közül az egyik
jól beszélt angolul, ő katonatiszt volt korábban, Magyarországon is járt. Sokat
mesélt Albániáról, közben sajtot eszegettünk és rakit iszogattunk, aminek meg
is lett a hatása. Egy óra múlva már nem volt szükség szavakra a
kommunikációhoz, üvöltött a zene és zengett a környék az óbégatástól.
Természetesen én vittem a prímet, több üvegre is emlékszem, ami ki lett nyitva
és totál részegre ittuk magunkat. Én lelkesen csapkodtam a lábamat tánc közben,
meg a többiek hátát, először úgy néztek rám mint egy kerge ufóra.
Adtam egy kis ízelítőt a magyar virtusból na. Ők is megmutatták a helyi táncokat, ami sokkal praktikusabb részegen, mert körtáncokról lévén szó, összekapaszkodva nehezebb elesni.
Szóval nagyon mulattunk, egy darabig ők is emlékezni fognak az őrült magyar motorosra, aki fékevesztetten tombolta át az éjszakát. Másnap reggel elég korán keltem, mert árnyék nem volt, 8 órakor már elviselhetetlen volt a hőség a sátorban. Kaptunk még egy grátisz kis utazást, elvittek megmutatni a környék közeli látványosságait, és levittek a kanyonba is.
Elképesztő élmény volt gyalogolni a sziklafalak között lefelé, az alant csörgedező folyóhoz. Sajnos végig nem mentünk, a vendéglátónk sem volt még száz százalékos szerintem, és az alsó szakaszon túl veszélyes lett volna lejutni. De ha nem papucsban indulunk lefelé atom másnaposan, akkor megmártózhattunk volna a hűs folyóban is, a helyiek lent kurjongattak. Vagy nagyon hideg volt a víz, vagy élvezték.
Eddigre már elégedett voltam az élménygyűjtés tekintetében, de elhatároztam, hogy mindent, ami az időnkbe belefér, ki fogok próbálni. És most következett a cseh offroadosok által javasolt útvonal. Corovodatól északkeletre egy faluban le lehet térni egy északi irányba vezető folyómederbe, amit a helyiek is használnak közlekedésre alkalomadtán. Így el lehet jutni Gramsh-ba, ahonnan ismét van út. A medret hamar megtaláltuk, és igazi kalandra leltünk ismét. Kb. 200 méter szélesen terül el a meder a hegyek között, ebben a nyári időszakban a folyó ezen a sávon keres utat magának, hol a jobb, hol a bal oldalon csörgedezik, hol épp középen.
Eleinte megpróbáltam keréknyomokat követni, de hamar rájöttem, hogy semmi értelme, az előttem járó is spontán útvonalon haladt. A meder alja hol sűrűn kavicsos (nagy kerek kövekről van szó) ami roppant bitonytalanná teszi a haladást utassal, hol mélyen poros vagy finom homokos (itt tuti az esés), hol mélyen saras, épp milyen szerencséje van az embernek. A legmélyebb gázló, amibe belementem max. 1 méteres volt, de igen sűrűn kellett átkelni a szeszélyesen folydogáló, erős sodrású vízen. Gabinak ismét gyakran le kellett szállnia mögülem, a mélyebb szakaszokon való átkelések miatt. Ha siet az ember, akkor ne menjen erre, itt nem lehet haladási tempóval kalkulálni. Mi nem siettünk, a talajtorna közben megint kezdett ránk esteledni, már fontolgattam a letáborozást. Egyszer a semmi közepén egy magányos öreggel találkoztunk, elképzelni sem tudom, hová tartott gyalog, persze a helyiek nem villamosmegállóban számolják a távolságot. A mederbe való letéréskor láttam egy IFA-t is szalmával megrakottan, de a későbbi „útviszonyokat” látva kizárt, hogy végig tudna menni, valahonnan közelről jöhetett. 10 km után már nyom sem igen volt, erre csak nagyon elszántak jó terepjáróval juthatnak el. És nagyon lassan. 17 km-t tettünk meg cirka 8 óra alatt.
A pihenőidők azok voltak, amikor törtem a
fejem, merre tovább, vagy épp felkászálódtam egy esésből. Nagyon élveztem, ide
biztosan visszatérek. Utas nélkül… Nehezebb gépeknek nem ajánlom, főleg
felpakolva és rutin nélkül. De offroadosoknak kitűnő erőpróba és szórakozás.
Egész délután henyéltünk és bohóckodtunk a helyi fiatalokkal, közben a napszemüvegemet is elveszítettem a víz alatti fotózkodás során.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762511013208102337&page=1 |
Adtam egy kis ízelítőt a magyar virtusból na. Ők is megmutatták a helyi táncokat, ami sokkal praktikusabb részegen, mert körtáncokról lévén szó, összekapaszkodva nehezebb elesni.
Szóval nagyon mulattunk, egy darabig ők is emlékezni fognak az őrült magyar motorosra, aki fékevesztetten tombolta át az éjszakát. Másnap reggel elég korán keltem, mert árnyék nem volt, 8 órakor már elviselhetetlen volt a hőség a sátorban. Kaptunk még egy grátisz kis utazást, elvittek megmutatni a környék közeli látványosságait, és levittek a kanyonba is.
Elképesztő élmény volt gyalogolni a sziklafalak között lefelé, az alant csörgedező folyóhoz. Sajnos végig nem mentünk, a vendéglátónk sem volt még száz százalékos szerintem, és az alsó szakaszon túl veszélyes lett volna lejutni. De ha nem papucsban indulunk lefelé atom másnaposan, akkor megmártózhattunk volna a hűs folyóban is, a helyiek lent kurjongattak. Vagy nagyon hideg volt a víz, vagy élvezték.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762509405847819361&page=1 |
Eddigre már elégedett voltam az élménygyűjtés tekintetében, de elhatároztam, hogy mindent, ami az időnkbe belefér, ki fogok próbálni. És most következett a cseh offroadosok által javasolt útvonal. Corovodatól északkeletre egy faluban le lehet térni egy északi irányba vezető folyómederbe, amit a helyiek is használnak közlekedésre alkalomadtán. Így el lehet jutni Gramsh-ba, ahonnan ismét van út. A medret hamar megtaláltuk, és igazi kalandra leltünk ismét. Kb. 200 méter szélesen terül el a meder a hegyek között, ebben a nyári időszakban a folyó ezen a sávon keres utat magának, hol a jobb, hol a bal oldalon csörgedezik, hol épp középen.
Eleinte megpróbáltam keréknyomokat követni, de hamar rájöttem, hogy semmi értelme, az előttem járó is spontán útvonalon haladt. A meder alja hol sűrűn kavicsos (nagy kerek kövekről van szó) ami roppant bitonytalanná teszi a haladást utassal, hol mélyen poros vagy finom homokos (itt tuti az esés), hol mélyen saras, épp milyen szerencséje van az embernek. A legmélyebb gázló, amibe belementem max. 1 méteres volt, de igen sűrűn kellett átkelni a szeszélyesen folydogáló, erős sodrású vízen. Gabinak ismét gyakran le kellett szállnia mögülem, a mélyebb szakaszokon való átkelések miatt. Ha siet az ember, akkor ne menjen erre, itt nem lehet haladási tempóval kalkulálni. Mi nem siettünk, a talajtorna közben megint kezdett ránk esteledni, már fontolgattam a letáborozást. Egyszer a semmi közepén egy magányos öreggel találkoztunk, elképzelni sem tudom, hová tartott gyalog, persze a helyiek nem villamosmegállóban számolják a távolságot. A mederbe való letéréskor láttam egy IFA-t is szalmával megrakottan, de a későbbi „útviszonyokat” látva kizárt, hogy végig tudna menni, valahonnan közelről jöhetett. 10 km után már nyom sem igen volt, erre csak nagyon elszántak jó terepjáróval juthatnak el. És nagyon lassan. 17 km-t tettünk meg cirka 8 óra alatt.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762507840706533777&page=1 |
Ismét ránk sötétedett, de éppen kiértünk a
mederből, az aznapi célunk Elbasan volt, ahol másnap találkozót beszéltünk meg
Tonyval telefonon. Gramshban megálltunk útbaigazítást kérni, amikor odajött egy
kissé részeg albán srác, és mondta, ő és a barátja épp oda tart, elvezetnek
bennünket. Beleegyeztem, de elég hamar megbántam a dolgot. Előttünk haladva 5
percenként megálltak az autóval, megkérdezték minden rendben van-e. Már kezdett
felmenni az agyvizem, kalauzunk minden megállónál egyre részegebbnek tűnt, a
kocsiban ugyanis folyamatosan ivott. Mérgesen elmagyaráztam neki, hogy ez nekem
nem annyira jó, elég fáradt vagyok, Elbasanba menjünk, semmi cicó. Erre a
kezembe nyomott egy üveg bort. Meglepődtem, de nem enyhültem, ezt látva kicsit
gyorsabban haladtak tovább. Elbasannál nem a város felé tértek le, hanem egy
elkerülőre, itt elfogyott a türelmem és elindultam másik, általam helyesnek
vélt irányba a centrum felé. Mikor észrevették, megfordultak és szabályosan
üldözni kezdtek, már kezdtem rosszra gondolni. Megálltam és újból elmagyaráztam
nekik, hogy pont leszarom, milyen jó szállásötletük van, én a belvárosba
tartok, holnap meg a cimborámmal van találkozóm. Tudtam, hogy csak nekünk
akartak olcsóbb szállást mutatni, de a srác már nagyon értetlenre itta magát.
Ok, mondta akkor keres nekünk szállást a belvárosban, feltétel, hogy utána
iszunk velük. Az előző napi tivornya és a napi offroad után nem pont ehhez volt
hangulatom, de megígértem neki. Este 11 körül be is fordultunk egy nagy
szálloda udvarára, kíváncsi voltam mit intéz a fazon. A hátsó részhez mentünk,
kiparancsolta az öreg recepcióst, megkérdezte mennyi a szállás.
Az öreg mondta, 50 euró. Én meg mondtam 20-at
fizetünk. Ezt az albán srác lefordította a portásnak, aki nagyon nem akart
kötélnek állni, de valami egyebet is mondhatott a vezetőnk, mert duzzogva mégis
belement a dologba. ezután a két albán segített felcuccolni a szobába, a részeg
srác minden ablakot leellenőrzött, hogy jól be van-e zárva, közben folyton azt
magyarázta, hogy ebben az országban sok a rossz ember és a rabló, meg
gengszter. A tököm tele volt már vele, csak egy vacsorára és egy ágyra vágytam.
Ekkor felajánlották, hogy elvisznek autóval enni. Belementünk. Fél órát
száguldottunk Elbasanon keresztül, észvesztő tempóban, a kocsiban üvöltött a
zene, torzra hangosítva. Hát, nem mondom ez is élmény volt, a tegnapi
virtuskodásom bűnhődéseként próbáltam viselni a dolgot. Megérkeztünk egy város
határán kívüli étterembe, ami üres volt, talán épp zárni szerettek volna.
Leültünk, rendeltünk ettünk, ittunk. Mindkét srác ivott (a sofőr is), bár ő
vagy jobban bírta, vagy csak kevesebb volt benne, az ő nevére emlékszem,
Elvisnek hívták. Ő csendesebb típus volt, mint a haverja, akivel egyébként
biztos sokkal jobban megértettük volna egymást, ha egy hullámhosszon vagyunk.
Azaz vagy ő józanabb, vagy én részegebb vagyok. Elmesélte, hogy évekig élt
Angliában és sok mást is, de túl elgyötört voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Végül
nagy nehezen asztalt bontottunk és visszavittek a szállodába.
Másnap reggel egyeztettem Tonyval, találkoztunk, megmutatta az irodáját és persze megerősítettük szövetségünket, ittunk egy kávét majd nekem adta a napszemüvegét, mivel a sajátom elhagyása után a Gabiét használtam, ami nem állt olyan jól, különös tekintettel arra, hogy a fél lencséjét ki is törtem.
Most már a hazafelé vezető út következett,
rövidesen elbúcsúztunk Albániától. Még a patakmederben leesett a rendszámom
újra, már nem volt ingerem felcsavarozni, és kíváncsi is voltam, hazajutok-e
rendszám nélkül Magyarországig. Elbasanból Tiranán keresztül haladtunk, amelyet
meg kell nézni, de nem vágyik vissza az ember, Skhodránál pedig letértünk a
tengerpart felé, majd Montenegróban, Baron és Budván keresztül Kotorba
igyekeztünk. Számomra nem túl érdekesek az ilyen tengerparti üdülővárosok, de
Gabinak meg akartam mutatni, a Kotori-öböl pedig szép, mese nincs. A szárazföld felőli részen kerültük meg az
öblöt (nem Tivat felé), és nem akadt az utunkba egyetlen kemping sem. Nem
értettem a szitut, táblák nem jelezték, végül betértem egy tenger melletti
strandra, ahol csak érdeklődni akartam. Végül az lett a beszélgetés vége, hogy
megengedték (persze nem ingyen), hogy ott sátorozzunk közvetlenül a víz
mellett. Nem messzire a tiltó táblátólJ. Jó kis hely volt, remek kilátással, csak reggel zavartak az álmatlan
nyugdíjasok, akik az első fürdőzők voltak.
Kotortól már nincs messze Dubrovnik, ami szerintem
Horvátország egyik legszebb városa. Itt összefutottunk 3 német motorossal,
(egyikük Erik erdélyi-magyar származású) akik Albánián és Görögországon,
Bulgárián, Románián keresztül tervezték utazásukat. Magyarország felé még
fontolgattam, hogy elmegyünk Plitvicébe, de az idő már szorított, ott pedig egy
rövid túra is egy napot elvett volna.
Tehát megcéloztam Mostart, ami valahogy eddig
mindig kimaradt az útvonalakból. Pedig gyönyörű, az oda vezető Neretva-völgy is
látványos, igazi öröm volt levezetésképpen a szelíd vidéken motorozni.
Északra Jajca várát is megnéztük, majd a horvát
határ előtt 20 km-rel találkoztam egy nagyon szorgalmas és elhivatott
rendőrrel, aki utánam fordult a sebességmérővel. Óriási élmény volt,
lelassíthattam volna, amikor megláttam facet to face, de egy kicsit még oda is
húztam a gázt, én tudtam, amit ő még nem: nem volt rendszámom! :) Sokáig
röhögcséltem ezután a sisak alatt, egész a határig. Probléma semmi, a rendszámot
sem hiányolták most sem.
Másnap reggel egyeztettem Tonyval, találkoztunk, megmutatta az irodáját és persze megerősítettük szövetségünket, ittunk egy kávét majd nekem adta a napszemüvegét, mivel a sajátom elhagyása után a Gabiét használtam, ami nem állt olyan jól, különös tekintettel arra, hogy a fél lencséjét ki is törtem.
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762506394897150113&page=1 |
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762507246450384689&page=1 |
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762506884907290337&page=1 |
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762506529153309025&page=1 |
Galéria: http://www.kondortura.hu/index.php/galeria?view=album&album=5762516888837416689&page=1 |
Terv szerint csak Harkányig utaztunk aznap,
sok lett volna Budapestig tolni. A GPS rávitt persze az autópályára Eszék felé,
de gondoltam keresek egy egérutat valahol. Nincs. Fizettem 2 eurót „büntetésből”,
de persze ez megérte, arrafelé igazán nincs érdekes látnivaló. A magyar
határhoz közelítve azonban már-már azt hittem, hogy a Bosnyák rendőrség
Interpolos körözést adott ki ellenem, vagy valami speckó rendőr-vudu átkot
mondott rám a bosnyák közeg, mert 2 motoros rendőrrel is találkoztam, pedig nem
vágytam magyarázkodni miért nincs fent a rendszámom. Ezen a szakaszon nem árt
óvatosan motorozni, minden bizonnyal sokan járnak erre, mert klassz kanyarok
vannak, az úttest kiváló minőségű, bár én csak egy sportmotorossal találkoztam,
mondjuk az ment is ész nélkül…
Aztán jött a magyar belépés. Itt már
megállapíthattam, hogy Albániából haza lehet jönni rendszám nélkül motorral, és
helyénvaló, ha a határőr azért szóvá teszi, hogy fel kéne rakni… de a túlbuzgó
vámos csomagvizsgálata rosszul esett, még ha felületes volt is. Valószínűleg ő
is érezte, hogy nem kellett volna. Sokáig dohogtam ezen, de hazaérkezni mindig
jó, még akkor is, ha mellbe vágja az embert az itthoni kemping és üzemanyag árszínvonal,
a gazdaságilag elmaradott helyeken töltött hetek után, ahol ezúttal sem
raboltak ki, nem ettek meg vademberek, akik benzint isznak és tüzet pisálnak.
Megtalálsz a facebookon: https://www.facebook.com/condoradventures.eu
Motorral a Fekete-tenger körül beszámoló: CLABS 2011
Megtalálsz a facebookon: https://www.facebook.com/condoradventures.eu
Motorral a Fekete-tenger körül beszámoló: CLABS 2011
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése